A XVI. század során a nők fején is süveg ékeskedik. Persze csak kivételesen még, a főasszonyokén. S hogy ők jobban díszítették, mint a férfiak, az természetes. Károlyi Katának 1595-ben felvett hozományleltára is bizonyság reá. A négy süveg közül az egyiket így írja le:

„Egj fekete bársony Thely syvegh Belleth, beleöl peghmeth mallal, kivül nuzthal, eleöl uagon Raitha egj fwggeö, abban vagjon harom ember keph, uagjon Ismegh egj eöreg safill, negj feleöl negj rubinth, alatta uagjon harom eöregh gjeöngj zem, keörnywle vagjon 16 eöregh aranj boglar, annak niolcha zomanchos az teöbby penigh zomanch nelkül való gjeöngjeös, vagjon Ismeth rajtha 25 apró arany boglar, zomanchosok, az keözepiben keöechkek vadnak.”

Az ilyen süveget ritkán viselték, s anyáról leányára öröklődött. A női süvegekből tehát még nem sok haszna származott a süveggyártónak. Annál több a férfi- és a gyermeksüvegekből. Nemcsak a mesterek árusították, hanem a kereskedők is, egy-egy alkalommal jelentős mennyiséget rendelve meg a gyártónál. Makai Mihály deák, légrádi kereskedő pl. 1600-ban a következőket írta Fekete János, soproni mesternek:

„Kere[m] kegjelmedett, hogj kegjelmed ennekem sjinalljon egj hordó siuegett, az ezore fekete gjermek siuegh legjen, az többj [ezer] elegjes eönegh siuegh.”

Kereskedőkön kívül mások is foglalkoztak a süveg árusításával, sőt készítésével. A győri süveggyártóknak a káptalanhoz intézett 1642. évi tiltakozásából is kitűnik ez:

„Miképpen ez helyen a süvegekkel való kereskedés annyira jutott, hogy immár nem csak az Kalmárok boltokban; de Szabók és Takachok, más polgári renden-való személyek is hethi Vásárkor az Piaczon és Sokadalom esetin is szabadon árulnak: melyből nekünk Czéhbeli Mestereknek nem kevés kárunk és fogyatkozásunk de táplálásunknak is nagy [hátránya] láttatik naponkint következni.”

Tiltakozásuk nem volt hasztalan; a káptalan visszaállította a céhlevélben biztosított kizárólagos árusítási jogukat. Persze csak Győrben, így minden süvegescéh harcolhatott a maga területén a jogaiért.

A XVII. század végén megint veszedelem fenyegette a süveggyártókat. Új fejfedő indult hódító útra hazánk felé: az ernyősen lehajtott, egyben készült karimájú nemez fejfedő, a kalap. Külföldet járt főuraink honosították meg.

Persze nem illett ez katonaember fejére. Rákóczi kurucai süveget viseltek. Balogh Ádám sem kalapról énekelt (Thaly Kálmán szerint):

A kuruc süveg azonban eltért a szokásostól. A régi kun süveg egyenes ágú ivadéka ez. De karimáját csak egy oldalon, felülről lefelé ferdén vágták be, így a karima felső része lefittyedt. Ez volt a csákó, mert úgy állt, mint a kifelé görbülő ökörszarv, ennek pedig csákó volt a neve, így hát e fejrevalóé csákós süveg lett. Egyúttal ismét jelkép: a katonáé, s marad az századokon át, még akkor is, mikor a karima egészen eltűnt róla, a jelző lett a jelzett tárgy neve: csákó.

A kalap mégis elterjedt, mert jó nyári viseletnek bizonyult: nem melegített, s karimája árnyékot adott. Így aztán a XVIII. század elején a süveggyártó mellett megjelenik a kalapcsináló, mint önálló, új mesterség képviselője. A kalap azonban háromszor annyiba került, mint a süveg. Úrnak való, még ritkán kelendő portéka. A süvegesek és a kalaposok tehát megférhettek egymással, az utóbbiak amúgy sem sok helyen, s ott is csak kevesen művelték még.

A fejfedőt, kivált a süveget, e századokban is díszítették a férfiak, leginkább tollal. Ez időben, mint a XVII. században is, legtöbbre a darutollat becsülték. S hogy elegyen megfelelő, gondoskodtak róla eleink. Apor Péter 1736-ban így értesít erről, Erdély változásai című művében.

„Akkor sok darvat tartottanak… az [udvarokban], és mivel az darvak többnyire szürkék, kiszedték az tollokat szép gyengén, s fa olajat öntöttek az tollu tokjában s ismét helyére rakták a kiszedett tollakot, úgy fejéredtenek meg.”

Ennek ismerete persze nem tartozott a süvegkészítés rejtelmei közé, amelyeket három (ha fiatalabb volt, négy) évig tanult az inas, akit szigorúan reguláztak a céhszabályok. Az esztergomiaké 1724-ben pl. azt is előírta, hogy „a szót a háztul ki ne vigye”, a tűzre vigyázzon, s a „mester cselédgyeinek békét hagyjon”. És amikor felszabadult, legény-sorban is regulázták. Előírta a céh többek között azt is, hogy naponta tíz süveget elkészítsen. A munkanap persze nem nyolc órából állott. Idézzük csak, mit mond a szegediek 1772. évi céhrendelete a munkaidőről:

„A süveges… Legények egész esztendő által a dolgot reggeli öt órakor elkezdjék, és ettől esteli nyolc óráig meg ne szűnnyenek, és azt ne kívánják, hogy őket a Mesterek fől költsék, avagy nekik tüzet és Gyertyát gyújcsanak, mert azzal tellyességgel nem tartoznak.”

Mikor aztán a legény remekel-t, vagyis elkészítette a céh-szabta három féle (persze a mindenkori divatnak megfelelő) süveget, és mester lett, könnyebbedett a sorsa.

A fejfedő jelkép e korban, a fiatalság pedig kényeskedik vele, főleg a süveggel. A hatóságok meg is tiltották nekik a viselését. Tilthatták! Annál inkább viselték. Persze a tanács sem hagyott magával kukoricázni! Olvassunk csak el egy ítéletet a túrkevei magisztrátus jegyzőkönyvéből:

„Györfy Péternek fia Györfy István az helység háza előtt nagy hegyesen csákós süveget viselvén, árestomban hajtatott. Jelen lévén az édes attya, panaszollja, hogy nem egyszer, hanem ötvenedszer is megintette fiát, hogy csákos süveget ne viselne, de mégis meg nem fogadta. Most azért először tizenkét pálcaütésekkel megbüntetődjék és a csákója is levágattasson, meghatároztatott.”

A csákós süveg csak a katonát illette. De hogy valaki rangján aluli fejfedőt hordjon, ahhoz is rang kellett. Köztudott, hogy II. József császár a magyar királyi koronát, mint a legfőbb hatalom jelképét, nem tette fejére – ne legyen kénytelen esküt tenni alkotmányunkra. Így kapta kalapos király gúnynevét, Ányos Pálnak 1781 körül szerzett háborgó verse nyomán.

Ha a király nem is, de kalapja – a francia eredetű, három szögletű posztókalap – hódított. És érdekes fintora a sorsnak, hogy mégsem a felvilágosultság jelképe lett ez, hanem éppen ellenkezőleg. Ezt a kalapot hozták haza ugyanis a század végén a külföldet járt teológusok is Sárospatakra, Debrecenbe, és a teológiai professzorok hivatalos fejfedője lett – a kollégium szigorát nehezen viselő diákok beszédében pedig a régihez való ragaszkodás, a maradiság jelképe: az a bizonyos, sokat emlegetett „vaskalap”.

A XVIII. és XIX. század fordulóján aztán nemcsak a század változott, hanem a két fejfedő típus is, és a süveges helyet cserélt a kalapossal. Megítélhetjük a helyzetet pl. Csongrád megye 1812. évi árszabásából. A négyféle süveg mellett tizenkét féle kalapot sorol fel. Még jellemzőbb az, hogy nemcsak háromszögletű és „mostani mód szerint” készült, hanem „parasztembernek való félselyem kalap” is szerepel a limitációban. A karima több évszázados süveg mellé simulása véget ért, és ernyőként terülhetett szét. 1815-ben már a helytartótanácsnak kellett országosan megtiltania, hogy a karimát 8 hüvelyknél (vagyis 20 cm-nél) szélesebbre ne készítsék, mert, úgymond:

„…ilyeneket leginkább gonosztevő zsiványok s más gyanús személyek vásárolnak meg, hogy azok fedezete alatt bátrabban gyakorolhassák tolvajlásukat.”

A rendelkezés kissé nagyvonalúan általánosított, azt viszont igazolja, hogy a kalap jelkép, és hogy sokan hordják. A polgárnők fején is megjelenik – kalaposaink örömére. Másként vélekedtek azonban a férfiak. Nagy János 1790-es kiadású Nyájas Múzsá-jában éppen nem „nyájas” hangon nyilatkozik a „kalapos fejérnemről”:

A föld népe is így vélekedhetett, mert náluk még jó ideig főkötő-t és kendő-t kötött az asszony, pártát a leány. A divat persze itt is hatott. Ennek nemcsak az volt a következménye, hagy csipkeburok, kalapszerű főkötő került az asszonyok fejére, hanem az is, hogy új mesterség teremtődött: a főkötő-varróné-ké. A nőikalap-készítőknek, a későbbi masamód-oknak ők az őseik.

A XIX. század elejére egy-egy város céhéhez 15–25 kalapkészítő mester is tartozott már. A süvegesmesterségnek viszont befellegzett. Hisz a föld népe viselte báránybőr kucsmá-t is a kalaposok, illetve sapkacsináló-k készítették. A kucsma ugyanis nem a süveg leszármazottja, hanem korábban s viselt, de ez időben elterjedő, így a süveget felváltó, eleinte sapká-nak tisztelt fejfedő.

Szabadságharcunk bukása után a kalap megint jelkép, de most viselője politikai nézeteit hirdette. Jól szemlélteti a helyzetet az, ami Tóth Kálmán költőnkkel történt:

1850-ben, egy tavaszi napon, valahol a pesti Kristóf tér környékén összetalálkozott egy katonai rendőrrel, aki megpillantva a fiatal költő pörge magyar kalapját, ráordított – persze németül: „Mi? Betyárkalap! Nesze!” – és leütötte fejéről a kalapot. Aztán karonragadva, bevonszolta a tér egyik kalaposmesteréhez, kiválasztott számára egy bécsi cilindert, fejébe nyomta, benyúlt a poéta zsebébe, kivette tárcáját, kifizette az árát, és kilökte az ifjút az utcára. „Most már mehetsz!” – kiáltott utána.

Az anekdota nem túloz. És nemcsak arról volt szó, hogy mi meggyűlöltük a Bach-huszárok cilinderét. Jókai írta Az új földesúr utóhangjában a következőket:

„A Bach-korszakban annyira ment az állambölcsök figyelme, hogy még a magyarok öltözetére is kiterjedt. Miniszteri rendelet folytán betiltatott a széles szalagú kalapok viselése, de különösen a tollviselés a kalapok mellett.

Pedig ez a kalap még nem azonos a Kossuth-kalap-pal: azon az ernyős karima széle felhajlott, és csak a 70-es években vált divattá.

A kiegyezés után megpezsdülő kapitalizmus a kalaposmesterséget gyáriparrá változtatta. De csak módjával. Az alapanyag: a nemez készítését vette ki a kalaposok kezéből. A kalapgyár tehát félkészárut: ún. tompkalap-ot állított elő, ezt kézi módszerekkel alakították tovább. Később is a férfikalapok készítését gépesíthették jobban, mert azok néhány típuson belül, a nagyságtól eltekintve, egyformák és már egyszerűek voltak. A női kalapoknál viszont éppen a különbözőség és dísz lett a fő követelmény – ezt pedig csak kézzel lehetett megmesterkedni.

Századunk elején mintegy 4000 kalapos keze serénykedett az országban, és újabb fajtákkal szaporodott a férfi fejfedők típusa: a szalmakalap-pal (mégpedig a Girardi-val) és a keménykalap-pal, de ezeken is csak a szalag a dísz. A női kalapoknál viszont a divat ugyancsak nekieresztette a fantáziáját. Megdöbbentő alkotmányok kerültek ki kalaposaink kezéből. A nagy széles karimák, az óriás fejű dísztűk még hagyján, de az egyebek! Egy negyed virágoskert vagy fél gyümölcsöstál, sőt – rigóstul – egész madárfészek pompázott sokszor rajtuk, a fátyol-, toll- és prémdíszekről nem is beszélve.

Aztán lecsendesedett a divat szelessége, s a kalaposok is megfogyatkoztak lassanként. Az 1930-as években kb. 1900-an voltak, 1960-ra pedig mintegy 500-ra csappant a számuk. És mintha napjainkra a kalap is kimenne a divatból. A férfiak fejére sapka kerül, de szívesen járnak hajadonfővel is – az ifjúság pedig most hajviselettel „negédeskedik”. A nőknél is inkább csak téli viselet lett a kalap, a kendő mellett. A kalapos azonban még nélkülözhetetlen mesterség. Női kalapcsodák ma is vannak. Amelyik nő egy ilyen kalaptüneményt viselhet, különb a többinél: feltűnést kelt vele. Irigy női tekintetek tüzében libeghet végig az utcán. – És a férfiak? Nos, ők legfeljebb, megdöbbenésükben, Ady szavait átköltve, azt mondhatják: